Mit jelent számotokra ez a világnap?
Semmi extrával nem készültünk az idei világnapra, viszont nálunk minden nap ünnep, hiszen a kézművesség a Fonóban és a mi életünkben mindennapi szinten jelen van.
Mióta számítanak kuriózumnak a kézműves foglalkozások?
Valamikor a kézművesség, a kézműipar, de egyáltalán a háztájon végzett foglalatosságok mindennaposak voltak az emberek életében. Ez nem számított egy különleges dolognak még néhány évtízeddel ezelőtt. Az, hogy az egyszerű parasztasszony szőni tudott, vagy az ember éppen kosarat fonni, egy teljesen hétköznapi dolog volt. Ennek kapcsán pedig éppen nagyapám jut eszembe, aki bármikor megtudta javítani a lószerszámokat, pedig nem volt bőrdíszműves, vagy bármikor tudott fonni magának egy kosarat, amit odahaza a saját gazdaságában használt, de sok más dolgot tudott még, mert egyszerűen rá volt utalva, tehát ez nem volt egy kuriózum a vidéken.
Mikor változott ez a dolog?
A két világháború volt az ami igazából véget vetett ennek a természetes világnak, s a kettő között a gazdasági válság, ami mindenkit földrengés szerűen ért. Azok a műhelyek, amelyek túlelték ezt, kapták hidegzuhanyként a második világháború után az államosítast. Szatmár XVIII-XIX. századi céhes kézműves világának ezek voltak a végnapjai. A kommunizmus pedig feltette a pontot az i-re. A vidéki mesterembereket elszippantották a városi üzemek, míg a városi kézműipart tönkretették a szalagon érkező egyentermékek.
Természetesen voltak, akik meg tudtak maradni, és továbbra is egyedi, szép és minőségi dolgokat készítettek, de már csak nagyon kevesen. Sokan még most is, az idősebb generáció tagjai közül ezeket a termékeket keresik, ha bemennek egy üzletbe, olyat, ami nem 1-2 évre, szól. Viszont ezt most már nagyon nehéz megtalálni. Az utóbbi években azonban mintha újra reneszánszát élné ez a dolog, hamvaiból feltámadni látszik.
Illusztráció/Szatmárnémeti üzlet a '40-es években / facebook.com/Szatmárnémeti-anno
Mi volt a célotok a Fonó létrehozásával?
Mi, amikor 2005-ben elkezdtünk foglalkozni ezzel, igyekeztünk a hagyományos, régi szatmári műhelyeket bemutatni a közönségnek, és pont az volt a cél, hogy valahogy ezt helyére tegyük. A város lakossága fel merje vállalni, hogy itt nekünk egy nagyon komoly hagyományunk van a városban – lásd például a város épített örökségében még nyomon követhető, fennmaradt, egykori céhekhez, iparosokhoz kapcsolódó épületeket: az Iparosotthont, a Csizmadia-színt. De amikor mi a hagyományos kötélverő mesterséget tanítjuk a gyerekeknek, arról is beszélünk, hogy volt kötélverők s kalaposok utcája is Szatmáron...
Hogy válik a hobbiból életforma?
Egy kézműves mesterséget nem lehet csak úgy csinálgatni, nem lehet kézműveskedni. Nyilván, van akinek ez a hobbija, ahogy nekem is 16 évesen hobbiként indult, hogy agyagozzak, de mára ez már nem az, nekünk néhányunknak ez az életünk. Maga a kézművesség és ez a hagyományőrző életforma pedig csomó mindent kizár. Nyilván nekünk is van mobiltelefonunk, de megpróbálunk valahogy úgy élni, hogy visszafogjuk ezt az őrült tempót, mert valahol a kézművesség ezzel is jár. Az ember lemond sok minden másról, mert annyira időigényes egy-egy kézműves tárgy létrehozása, hogy ez egy elköteleződést jelent. S főleg hogyha ezzel társul az is, hogy a mesterember nem csak ügyeskezű, de jól tudja ezt magyarázni, tanítani másoknak, akkor ez is sok időt leköt.
Fontos számotokra az inasoktatás?
Valamikor ez egy bevett, jól működő rendszer volt, hogy egy mesterembernek inasai voltak. Mi próbáljuk a Fonó-Házban is tanítani, hogy ez a kézműves szakma egy életen át tartó tanulást és fejlődést jelent. Sokan jönnek a gyerekek közül, hogy hát ők bizony már nemezeltek, vagy csináltak ezt-azt korábban. Őket ilyenkor lecsendesítjük, és megmutatjuk, hogy bizony nem eszik olyan forrón a kását, ezen mesterségeket elsajátítani hosszú-hosszú évek odaadó munkája. És nem csak technikailag kell tudást szerezni, de van ezeknek a mesterségeknek egy motívumvilága is, amit meg kell ismerni, helyesen használni, ezeket nem lehet csak úgy odahajigálni egy-egy tárgyra. Mert ha egy mesterember nem teszi oda magát technikailag és fejben is, előbb-utóbb látszani fog, hogy azokról a tárgyakról nem fog átjönni az üzenet, aminek át kell jönnie. Bizonyára azokat is lehet értékelni, de az egy másik szint.
Visszatekintve az elmúlt másfél évtizedre, hogy látjátok a kézművesség jövőjét Szatmárnémetiben?
Ennek az egésznek eléggé hullámzó természete van. Voltak nagyon mély völgyek is, amikor úgy éreztük, hogy ez az egész teljesen kilátástalan. Én az egyik legnehezebb szakmát választottam ki, ez a nemezelés, ami egy elég fáradtságos és hosszadalmas folyamat, meg ugye a kész termék pont ebből kifolyólag elég drága is. Viszont sokan nem tudnak erről túl sokat. Kiteszek egy gyapjúból gyúrt nemezkalapot, vagy egy gyári, olcsó filcanyagból készült kalapot, kevesen látják a különbséget, hogy az egyik miért ilyen drága, a másik pedig miért kerül csak fillérekbe. Tehát volt egy időszak amikor szembesülnünk kellett azzal, hogy itt Szatmáron egy óriási értékválság van, az embereket bedarálta a konzumkultúra. Viszont mi vissza kellene térjünk ahhoz – és egyébként Svájcban is így gondolkodnak – hogy amikor szükségünk van valamire, előbb azt nézzük meg, azt nézzük meg, van-e valaki aki az utcánkban ilyet készít, ha nincs, akkor a szomszéd utcában vagy esetleg a környéken. Ez pedig itt nálunk megvalósítható is lenne, mert egy kisvárosban élünk, és megbízunk egymásban.
Fontos a bizalom?
Nagyon fontos. Mi is ezt építettük fel, hiszen az Aranykapu mindig vállalta a felelősséget azokért a dolgokért, amelyek nálunk kaphatóak voltak. Soha nem árultunk a szatmáriaknak silány vackokat. Hiszen a kéműveseinket ismerik, ők az arcukat teszik oda a portékájuk mellé. Mennyivel könnyebb lenne eladni valamit ismeretlenül, név nélkül, nem igaz? Ha silány és rossz minőségű...kit érdekel... De a mi esetünkben ez nem így működik.
Hogy áll most a város ezzel az említett értékválsággal?
Az a periódus, amikor úgy tűnt a kézműves holmik nem érdeklik az embereket, úgy tűnik elmúlt, hogy azért-e, mert mi kitartóak voltunk, vagy mert a szatmári termékek nagyobb reklámot kapnak, akár felsőbb körökből, vagy mert megérett a helyzet egyszerűen arra, hogy ezt értékelni tudják. Lehet, mind egyszerre. De tény, hogy sokkal több ember nézi meg, mit eszik, mit iszik, mit vesz fel. Persze innen még mindig van tovább, meggazdagodni még mindig nem fogunk ebből, de nem is ez a cél. Mi tudatosan választottuk ezt az életformát, és bízunk benne, hogy ennek továbbra is lesz jövője, és visszakerül oda, ahol a helye van a világban.
Mi a helyzet a fiatalsággal, akik a Fonót látogatják? Lesz belőlük kézműves?
Néhányukból biztos lesz. Mi próbáljuk ezt komolyan csinálni velük, amellett, hogy tanítjuk őket, filmeket nézünk, továbbképzésekre küldjük őket… De igazából ez rajtuk múlik, hogy kinél komolyodik el ez majd jobban. Van, akin látszik, hogy ez számára csak egy hasznos kis időtöltés, de vannak olyanok, főleg az idősebb tanítványaink közül, akik később is kézművességgel akarnak foglalkozni.
Milyen a szülők hozzáállása?
A szülők többsége is nagyon pozitív a munkánkkal kapcsolatban, sokszor mondják is, szívesebben jön hozzánk a gyermek, mint az iskolába, de tegyük azt is, hozzá, hogy amit mi ajánlunk, nem kötelező. Ez minden szülőnek el is mondtuk, hogy nehogy kötelezővé tegyék gyermekük számára. Csak azok jöjjenek, akik vágynak, akik szeretik ezt csinálni.
Aztán volt olyan is, hogy a gyerekek megkérdezték, hogy mi lesz a Fonóval 20 év múlva, erre az egyik leánka azt mondta váratlanul, hogy, ha ti megöregedtek, majd mi folytatjuk. Hát ez lenne a cél.
